Aranybarna haja loknisan omlik a vállára, csinos, bordó hajpánttal fogja hátra az elszabadult tincseket. Vászonkabátja bő szabásúan lóg alá, csizmája talpa alatt ropog a hó. Szemében zavarodottság, s némi gyermeki izgalom fénye csillan, ahogyan elhalad az egyik boltíves kapu alatt. Fényűzően kivilágított házak -sőt! Már-már paloták- mellett halad el, s rosszallóan forgatja a szemét. A díszes házak közül kitűnik egy kopott, rozoga kerítésű épület. A lány szaporábbra veszi lépteit, s lenyomja a rozoga kapu kilincsét. Mielőtt belépne a házba, megfordul, s farkasszemet néz a ragyogó, tündöklő házakkal. Elfutják a gondolatok, s azok szép lassan sóvárgássá válnak. Mennyivel jobb élete lehetne! Megtörli a szemét, és megrázza a fejét, majd szorosabbra húzza a kabátját, mintha csak azt üzenné a világnak: elég!
Ám, mikor belép a házba, az arca felragyog. Családja körülállja a fát, a zene halkan szól. A többiek intenek neki, s ő odamegy hozzájuk. Boldog, mert mát érti. Mert akkor rájött:
Nem az számít, hogy hol vagy, vagy, hogy milyenek a körülmények. Az számít egyedül, hogy olyanok vesznek körül, akik szeretnek. És akkor boldog vagy. Boldog, mert téged is elért a varázslat.
~𝓟𝓮𝓽𝓻𝓪
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése